Az MSZMP legfelsőbb vezetése időről-időre megtárgyalta a belpolitikai élet állambiztonsági, titkosszolgálati vonatkozásait is, Kádár János pedig rendszeresen ellátogatott a Belügyminisztérium országos értekezleteire.
1980. november 28-án a Rendőrtiszti Főiskolán (Bp. XII. Farkasvölgyi út 12.) tartott az országos parancsnokok, főkapitányok, belügyi, állambiztonsági vezetők (mintegy 350 fő) előtt a szovjet tanácsadó elvtárs N. A. Koszov jelenlétében beszámolót, amelyben
-a jelenlévőkkel a közös, évtizedes közös élményeken nosztalgiázva
-a nemzetközi helyzetet, különösen a lengyelországi eseményeket elemezve,
-a belpolitikai viszonyokról is kifejtette a párt álláspontját,
-s rögzítette a belső ellenzék, illetve ellenség kezelésének kívánatos módját.
Jegyzőkönyv a BM országos értekezletéről, 1980. november 28. (Részletek)
KÁDÁR JÁNOS:
„Mint a Központi Bizottság első titkárának tisztségét betöltő ember szolgálati kötelességemnek tartom, hogy időnként a Belügyminisztérium ilyen rendezvényein is részt vegyek. Hozzá szeretném fűzni, hogy szívesen jöttem. Ennek több oka is van. Más, szintén fontos terültek és ügyek mellett természetesen igyekszem folyamatosan informálódni az Önök munkájáról; s ha így, értekezleten ritkán is találkozunk, mindennap és a nap minden órájában ugyanazért az ügyért dolgozunk, harcolunk.”
(...)
„Aztán úgy adódott, hogy részt vettem a Fegyveres Erők Napja alkalmából – most másodízben – a kitüntetések átnyújtásának ünnepségén. Sok személyes ismerősöm is volt a katonák, belügyesek, munkásőrök között. Elnéztem őket és arra gondoltam, hogy jó gárda ez, tartja magát. Pedig mintha fehérebb vagy ritkább lenne egyikük-másikuk haja, mint volt pár évvel ezelőtt. (Az sem kizárt, persze, hogy az én hajam is fehérebb vagy ritkább lett az idők folyamán.) Az ügyszeretet, a harci szellemet, ami ezt a gárdát jellemzi, át kell plántálni a fiatalokba…”
„…arról népünk hogyan érzékeli a Lengyelországban történteket. Önök nyilván jól tudják, hogy a júliusi tengermelléki sztrájkok idején hazánkban is nagy volt az érdeklődés, milliók figyeltek az ottani eseményekre. Ezekről az eseményekről hírt adtunk. A mi legszélesebb közvéleményünknek – nem szívesen használom a kifejezést, az egyszerű dolgozóknak az volt az első reagálása: mi az, Lengyelországban sztrájkolnak, és amíg ott sztrájkolnak, talán mi dolgozunk helyettük? Munka, dolog nélkül miből fognak élni? S azt kell mondanom, hogy ez egészséges reagálás volt.
A nyugati burzsoá hírközlő szervek azt terjesztik, hogy „a lengyel események óriási izgalmat és idegességet váltanak ki több európai szocialista országban” mert a ragály „átterjedésétől félnek.” Ez részükről propaganda fogás. Bennünket, Központi Bizottságunkat a lengyel események belpolitikai szempontból nem hoznak izgalomba, a mi belső helyzetünk stabil, rendszerünk szilárd.(…) Pártunk egységes, vezető szerepe érvényesül, államhatalmunk szilárd. Szocialista tartalommal él és működik a munkás-paraszt szövetség, az értelmiség támogatja a szocializmus építését, egyházpolitikánk nagy eredményeket hozott.”
„Sok szó esik manapság arról, van-e ellenség? Természetes, hogy van. A világon osztályharc folyik. Mi a saját viszonyainkról már a XII. kongresszust megelőzően kimondtuk, hogy Magyarországon alapjában a nagy osztály-összeütközések korszaka lezárult. (…) Szervezett osztályellenség nincs, de lokálisan adódnak problémák, vannak ellenséges ellenzéki elemek, kisebb csoportok. Ezek intellektuális körökben találhatók, s az értelmiségnek is inkább a fiatalabb korosztályában mozgolódnak. Munkás vagy parasztrétegektől nem kapnak támogatást, és kapcsolataik sincsenek velük. Ami a feladatainkat illeti, elsősorban politizálni kell. A pártra a belügyi szervekre egyaránt értem, hogy ébernek kell lennünk, a folyamatokat követnünk kell, és ahol szükséges, közbe kell lépnünk. (...)
Csupán említem, hogy az ilyen ellenzéki-féle fiatalemberek között olyan is akad, aki úgy gondolja magáról, hogy előkelőbbnek tűnhet, ha nem kormánypárti, ha nem a normális véleményen lévő többséggel tart, hanem külön álláspontokat, meg fenntartásokat hangoztat, tiltakozó aláírásokat gyűjt, vagy aláír, azt se tudja mit opponál, tiltakozik. Az ilyen ügyekben a tudatos szervezők száma alig tehető többre egy tucatnál. Ezek viszont ismert személyiségekre, közéleti csengésű családnevekre vadásznak, nem véletlenül. Ez taktika. Azt gondolják, hogy e nevek bizonyos védettséget jelenthetnek számukra is, nehezebb hozzányúlni az ilyen nevet viselő fiatalokhoz, illetve a velük kapcsolatot létesítő izgága elemekhez. Az ő nyüzsgésükben . szándékosan nem mondom, hogy melyik közülük ellenzéki és melyik ellenség, hiszen ezek nem olyan idős vagy kialakult, kiforrott gondolkodású emberek, hogy igazi, megátalkodott ellenségei lehetnének rendszerünknek, - lehet szereplési viszketegség is, reklámot szeretnének maguknak. Mert ha ma valakit behívnának akárcsak egy órára kihallgatásra egy őrszobára vagy máshová, akkor a barátja már telefonálna Nyugatra, s akkor már bömbölne a nyugati rádió, sajtó – ami természetesen nem riaszt el bennünket, hogy szükség esetén intézkedjünk – hogy erőszak történt, megsértik az emberi jogokat stb. Vannak közöttük olyanok, akik pontosan ezt szeretnék, kétes hírnévre áhítozva. Ez – amelyikre most itt utaltam – vegyes társaság. Arra, hogy velük szemben milyen magatartást kell vagy célszerű követni globális választ nem lehet adni, ide az esetre és a a személyre alkalmazott, megfontolt eljárások kellenek.
Éberségre, politikus gondolkodásra és higgadt magatartásra van szükség a Belügyminisztériumban és szerveinél is. Semmi okunk nincs nyugtalankodni, de ahol cselekedni kell, ott határozottan lépjünk fel, és olyan eszközt alkalmazzunk, amilyet az eset, a helyzet kíván. Nem leszünk szégyenlősek, nem voltunk soha. Nemegyszer megmondtuk, most megismétlem: mi nem keressük az összeütközést, nem provokálunk, de ha bennünket provokálnak, akkor nem fogunk kitérni, és megfelelő választ adunk.”
(Forrás: MOL XIX-B-1-x 10-38/7-1980)
